Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehézségein.

Előfordul, hogy a szülők úgy bántanak, hogy nem is veszik észre. Egyszerűen ők is rossz nevelési mintát követnek, és hiába babusgatják, szeretgetik a gyerekeiket, közben az éles kritikával bántják is. Az alábbi levélben egy felnőtt nő kér abban tanácsot Vekerdy Tamástól, hogyan kezelje anyja mérgező viselkedését.

„Gyermekkoromban nagyon sok szeretetet kaptam (anyámtól is), de sajnos, azt is át kellett élnem, hogy a környezetem, úgy látszik, tele van »bezzeg« gyerekekkel, én pedig megint hogy nézek ki, miért nem vagyok ilyen vagy olyan (mindenesetre más, amint amilyen vagyok), és ettől aztán olyan önbizalomhiányom lett, amit csak harmincon túl tudtam kiheverni.

»Hibáimat«, mint főbenjáró bűnöket olvasták a fejemre, a »Miért«-tel kezdődő mondatok voltak a leggyakoribbak, az állandó megfelelési kényszertől odáig jutottam, hogy amióta férjnél vagyok, kettesben nem merek beszélni édesanyámmal. A mai napig számon kéri egyes, neki nem tetsző lépéseimet, a családi költségvetést folyamatosan figyeli, és ha számára »hiábavalónak« tartott dologra költünk, oda lukad ki, hogy nem vagyunk normálisak, és alkalmatlanok vagyunk gyermekeink nevelésére, mert semmit sem csinálunk jól.

A családi nyaralást minden évben veszekedés előzi meg, mert számára ez kidobott pénz, mi pedig pazarlók vagyunk.

(Soha nem kértünk tőle pénzt, és nem is éheztek gyermekeink a közös utazások miatt.) Láttam otthon a rossz példát, hogy ha az ember soha nem tudja magát elengedni, és jól érezni, akkor neurotikussá válhat, esetleg olyan emberré, aki mindentől fél: balesettől, nincstelenségtől, és mindig mindenben lát valami veszélyt. Én nem akartam ilyenné válni, és gyermekeimet (mindketten tinik) is szeretném ettől megkímélni. Viszonylagos szabadságot hagyok nekik, aminek anyám szerint majd meglátjuk a következményét.

Idegeimet már teljesen felőrölte ez a napi ledorongolás, pocskondiázás, és teljesen tanácstalan vagyok.

Szeretnék jó kapcsolatot tartani a szüleimmel, de amikor anyukám újra és újra azzal indít, hogy vádol, számon kér, és nem normálisnak nevez, hamar elszakad nálam a cérna, és szinte naponta összeveszünk. Nincs olyan családi összejövetel, amely ne torkollna veszekedésbe. Tudom, hogy édesanyám már nem képes változni, és én csak azt kérem tőle, hogy több döntési jogot hagyjon életünkben, de ekkor megsértődik, és közli, hogy csináljak, amit akarok, őt nem érdekli. Az állandó beszámolási és megfelelési kényszertől már-már összeroppanok.

Kapcsolódó: 5 jószándékú, de mérgező szülői mondat

Most nagyon megszaporodtak a gondjaim (egészségi állapotom, munkahelyem), és örülnék minden biztató szónak, de otthon csak az »úgysem sikerül*, a »megmondtam én*, a »miért kellett* kezdetű mondatokat hallom. A problémák megoldásában bízom, képes vagyok pozitívan tekinteni a jövőbe, de ezt az állandó kontrollt nehezen viselem. Érzem mögötte a jó szándékot, de roppant megalázódnak és letaglózódnak érzem magam.

Kérem, segítsen, adjon tanácsot abban, hogy anélkül, hogy megsérteném édesanyámat, hogyan értethetném meg vele, hogy szeretem, de végre, negyvennégy éves koromban hagyja meg nekem azt a szabadságot, hogy önálló döntéseket hozhassak akkor is, ha ezek nem az ő szája íze szerint valók.”

Vekerdy Tamás a mérgező szülői szokásokról

Anélkül, hogy megsértené édesanyját? Muszáj megsértenie, meg fog sértődni – hiszen most is meg van sértve, mert a maga és a többi családtag önállósága önmagában elviselhetetlen sértés a számára. Bármilyen furcsán – és rosszul – is hangzik, én örülök neki, hogy szinte naponta összevesznek, és hogy „nincs olyan családi összejövetel, amely ne torkollna veszekedésbe”.

Azért örülök, mert ebből, mint egész leveléből is azt látom, hogy végül is sikerült megszabadulnia a mindenre kiterjedő anyai fennhatóság alól – vagy legalábbis naponta megújuló sikerekkel vívja ezt a, persze, rengeteg energiát felemésztő szabadságharcot. Leveléből úgy olvasom ki, hogy sikerült megvédenie gyerekeit is attól, hogy úgy bánjon velük, mint magával az édesanyja, és sikerült édesanyjától is megvédelmeznie őket. Ez a kettős győzelem nagyon jelentős! Nagyon fontos, hogy ezt sikerült elérnie.

Persze igaza van, hogy keresi a kiutat ebből az őrlő helyzetből (rémülten arra következtetek, hogy együtt is laknak), hiszen így a távolból is az a sejtelem támad az emberben, hogy egészségi állapotát is károsan befolyásolhatja – győzelmei ellenére – ez az egész helyzet, amelyet ilyen pontosan és tárgyilagosan ábrázol. Lám, kiderül, a „szeretet”, a túl erős kötés, amelyik kamaszkorban sem bír lazulni, és egyre több szabadságot adni – szintén lehet veszélyes, mondhatnám: életveszélyes!

Szorongva mondom, de mondanom kell: édesanyja állapota emberi és szakmai szempontból nézve betegség.

Valójában terápiára, esetleg férjével együtt – vagy/és magukkal együtt – családterápiára volna szüksége, és tőlünk kicsit nyugatabbra talán rávehető volna, hogy felkeressen egy megfelelő intézményt. Vagy netán a maguk esetében is? (Viszonyainkat ismerve szkeptikus vagyok.)

A Nők Lapja 2005/24-es lapszámában Vekerdy Tamás ad tanácsot azzal kapcsolatban, hogyan húzzuk meg a saját határainkat a szüleinkkel (Fotó: Nők Lapja archívum)

Addig pedig csak azt tudom mondani, hogy semmiben se engedjen, határozottan, egyszer és mindenkorra, újra és újra (az ellentmondás itt csak látszólagos!) szögezze le, hogy mindezekben a kérdésekben egyedül maga, illetve a maga családja dönt, legfeljebb rosszul, legfeljebb téved, de nem tűr el semmiféle beleszólást.

Tapasztalatom szerint – bár ezt talán nehéz elhinni, amíg az ember ki nem próbálja – ezek a mindenre való tekintet nélküli, a megsértődéstől nem félő, határozott álláspontok sokat tudnak javítani ezeken a helyzeteken (és édesanyja állapotán is, a magáéról nem is beszélve!)

Kapcsolódó: Így hat az életedre, ha mérgező szülővel nőttél fel!

Forrás: Nők Lapja 2005/24.
Kiemelt kép: Getty Images