Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehézségein.

Rendkívül összetett problémáról ír az egyik anyuka, akinek a kislánya meddőségi problémák miatt spermadonortól született. Férjével nagy szeretetben, odaadással nevelik a gyereküket, de jogosan merül fel a kérdés, beavassák-e a kislányt, és ha igen, mikor, hogyan. Vekerdy Tamás 2005-ben kapta a következő levelet:

„Azt hiszem, problémám a technika, a biológia fejlődésével és az emberek – úgy tudom – növekvő meddőségével többeket fog érinteni. Öt évvel ezelőtt elhatároztuk, hogy gyereket szeretnénk. Fél év után kiderült, hogy férjem meddő, spermák alig termelődnek. Műtétekkel is próbálkoztunk, hereszövet kivételével, de nem termékenyültek meg a petesejtek. Háromszor is próbálkoztunk a beültetéssel, semmi eredmény.

Az orvos ekkor azt tanácsolta, hogy donorral próbálkozzunk.

Az első inszemináció nem vezetett sikerre, most már úgy gondolom, a lelkem nem fogadta el ezt a megoldást. A második inszeminációnál már úgy voltunk mind a ketten a férjemmel, hogy ezt még becsületből végigcsináljuk, így, ha nem is sikerül, elmondhatjuk, hogy mi mindent megtettünk. Legnagyobb örömünkre sikerült a beavatkozás. 2004 májusában csodálatos kislányunk született.

A kérdésem: el kell-e mondani neki, hogy ki, hogy más a biológiai apa? Úgy tanultam, hogy egy embert körülbelül fele-fele arányban határoz meg a gén és a környezet. A mi esetünkben, ha ezt vesszük, a környezetet mi adjuk a férjemmel, a gének felét pedig én, így körülbelül huszonöt százalék az »ismeretlen«.

A donort a jelenlegi jogi álláspont szerint nem lehet megismerni. Lehet, hogy pénzért tette, de tudom, nem sokat fizetnek érte, és elég sok teszten kell átmenni, hogy ne a pénz legyen a döntő számára. Így azt gondoljuk, és szeretnénk azt gondolni, hogy egy jó ember tette, akinek az intézeten keresztül minden évben megköszönjük a segítségét. (Egy riportban egy donor azt mondta, ő csak azt tette, amit a véradók tesznek.) Kislányunk számára a fogantatása óta naplót vezetek, hogy majd lássa, mennyire vártuk, mennyire szereti a családja.

Kapcsolódó: Végre van remény a férfi meddőség kezelésére

Amennyiben kiderülne az igazság, talán ez a napló segíti őt, hogy ne forduljon el tőlünk. Érdekes módon rettentő módon hasonlít a férjemre. A szeme, a haja színe, a szája és orra vonala. Néha alvás közben is vannak olyan pózai, ahogyan a férjem szokott aludni. A szüleim és mi is, ha nem tudnánk az igazságot, el sem hinnénk. (A donor keresése a férjem elsősorban külső jegyeinek hasonlóságán alapult. Vércsoport-azonosság, szem, hajszín, magasság, súly, iskolai végzettség.)

A férjem igazi édesapa. Úgy gondolom én is, kislányunknak jobb édesapja nem is lehetne, és a kislányunk is nagyon szereti. A szülésnél is ott volt (természetesen a fogantatásnál is), és a születést követő három hónapban is velünk tudott lenni, így elég szoros kötelék alakult ki kislányunk és a férjem között. A férjem igazi édesapának tartja magát, bár néha sírva fakad, hogy nem ő a biológiai apa.

Mit tegyünk? Mondjuk el az igazságot?

A szüleim szerint belepusztulna a kislányunk, ha megtudná. És ha megmondjuk, mikor tegyük és hogy? Ez mégsem egy örökbefogadás esete. És még ott a kamaszkor és vele a lázadás időszaka! A férjemet, ha lehet, még jobban szeretem (hisz az ő beleegyezése nélkül ezt nem lehetett volna megtenni), így végre igazi család lettünk. Tehát: mit kellene tennünk és hogyan?”

Vekerdy Tamás útmutatója a gyerekek beavatásához

Először az idegen szavakról: az inszemináció megtermékenyítést jelent – itt a mesterséges megtermékenyítés értelmében. A donor az adományozó – a spermát a spermabank számára adó „ismeretlen”. Egyrészt igaza van, hogy az örökbefogadás „könnyebb” eset – másrészt viszont (ezt egy örökbefogadó szülőpár biztos így látná) itt az édesanya mégiscsak egyértelműen, testi értelemben is „igazi”.

Eszembe jut a magyar népköltészetből ez a kifejezés: lelkemből lelkedzett gyönyörű magzatom…

Eszembe jut Goethe híres – „tapasztalatból írt” – könyve, a Választott rokonságok, amely a vágy és a rokonszenv testi érintkezés nélkül is olyan gyereket hív életre, aki a nem testi apára hasonlít. Eszembe jut egy ismerős család, ahol a kislánynak „kezdettől fogva” megmondták, hogy „testi burkát” („lelkének ruháját”) nem az édesapjától kapta, akivel édesanyja egyébként már a terhesség idején is együtt élt, de a fogantatás idején még nem…

Mikor kell megmondani? 

A Nők Lapja 2005/21-es lapszámában Vekerdy Tamás ad tanácsot egy bonyolult kérdésre (Fotó: Nők Lapja archívum)

Azt hiszem, bármikor, amikor felmerül, a kezdet kezdetétől (sőt: lehet egyszer-kétszer ilyen mesét is mondani). Különben: folyamatosan kell hazudni. És: hiába! Mert bennünk – a gyerek környezetét adó felnőttekben – ott él ez a tény, és ezt a gyerek anélkül, hogy tudatosan felfogná, megérzi. Ez a kettősség, hogy valamit érzékel, amit nem tudhat, amit nem tud a tudatába emelni, ez a maga által is emlegetett kamaszkorban hathat különösen zavaróan.
Mégis nagyon nehéz válaszolni arra, hogy hogyan és mikor kell „egyértelműen” felfedni a helyzetet. Kiskorban „még alig érti”, „el akarja felejteni”, „nem akar tudni róla” – ugyanakkor mégis tudomásul veszi, és amit tudattalanul érez, azt a tudatba emeli. És ez jó.
Nagyobb korban –ismerünk ilyen eseteket is – úgyszólván nem is érdekli a nem vér szerinti apjával igazi gyerek-szülő kapcsolatban felnőtt gyereket az a „lényegtelen” közlés, hogy test szerint nem ez a szeretett ember az apja. (Ilyenről olvasunk például Ljudmila Ulickaja nem régen megjelent, kitűnő könyvében, a Kukockij eseteiben.) Egyszóval: lelkünkben arra kell készen állnunk, hogy nem titkolunk semmit – ugyanakkor: nem kell „leülős” („figyelj ide, most megmondom neked…”) magyarázatot tartanunk kisgyerekkorban. Később persze erre is sor kerülhet.

Kapcsolódó: Kevés szó esik róla, pedig nagyon fontos – Hogyan támogassuk, aki meddőséggel küzd?

Forrás: Nők Lapja 2005/21.
Kiemelt kép: Getty Images