Anyám meselelke
Ötévesen történt velem az első csoda. Anyám meselelke inspirálta… A konyhaszekrényünk jobb oldali fiókjában az evőeszközöket tartottuk, a bal oldali volt a mindenes. Apám ebben gyűjtötte A növénytermesztés és állattenyésztés című szaklapot. Egyetlen kép sem volt benne, csak betűk. Egyszer kivettem egy újságot a fiókból, és a lapjain kis, enciánkék lábnyomokat, a hátoldalán pedig egy kitárt kék szárny lenyomatát fedeztem fel.
Döbbenten néztem anyámra: Ez mi? Mire ő: Ez a kék madár és az őt kísérő angyalok jele. Aki először látja, teljesül egy kívánsága. És én akkor azt kívántam: „Korunk nagy művésznője legyek!” Mert már akkor színésznő szerettem volna lenni… Harmincöt éves lehettem, amikor először gondoltam vissza erre, és úgy könyveltem el, biztos valamelyik titkárnő csepegtette tele tintával az újságot. De akkor már mindegy is volt, mi történt, mert belém égett a csodákba és az égi támogatásba vetett hit.
Zenés szeánsz az Új Nők formációval
„Gyöngyike medvehangja”
Miért akartam annyira színésznő lenni? Mert az én végtelenül tehetséges édesanyámnak nem volt elég bátorsága, hogy valóra váltsa az álmát. Én, a gyereke öntudatlanul is azonosultam ezzel a vággyal, és eldöntöttem, hogy valóra váltom. Érettségi után nekivágtam a színművészeti egyetem felvételijének kétszáz verssel és tizenöt monológgal.
Háromszor tanácsoltak el, de az utolsó felvételin történt valami: életemben először megdicsérték a hangomat! Amire apám mindig azt mondta, „Gyöngyikének medvehangja van.” Én ettől a dicsérettől annyira megtáltosodtam, hogy azonnal felvételiztem a Bartók Béla konzervatórium ének szakára. Elsőre felvettek.
