Méltóságteljesen vigyázza Tatabányát a turul

Kevés olyan ember lehet szerte az országban, aki nem látta még a Bokodi-tóról azt a képet, amikor a vízen valóban lebegni tetsző házikókhoz a partról úgy futnak a fastégek, akár egy erezet. Van az egésznek egyfajta organikus, élő hatása, és olyan varázsos hangulat árad ezekről a fotókról, hogy a legtöbbünkben azonnal megfogalmazódik: ezt élőben is látnom kell. Van vagy tíz éve, hogy elindult a magazinokban és a közösségi médiában ez a Bokodi-hullám – az ottani házikótulajdonosok nem kis bosszúságára. Hiszen időről időre a parton téblábolnak a bámész városi népek, akik keresik azt a helyet, ahol megcsinálhatják ugyanazt a képet, amit mindenki; a partról a vízbe futó stégek szövevényéről.

Csak megrögzött pecásoknak

Mi egy olyan napon jártunk a tó mellett, amikor elvileg már bőven a tavaszi napsugaraknak kellett volna melegíteniük az arcunkat. Ehelyett nulla fok körül volt a hőmérséklet, vacogva mászkáltunk a tó mellett, és az ólmos szürkeségben egy darabig a legnagyobb szórakozást egy kóbor macskacsalád nyújtotta, akik voltak olyan rendesek, hogy amikor rájöttek, tőlünk nem számíthatnak semmilyen potyára, akkor is engedték, hogy játsszunk velük és megsimogassuk őket. A túlparton, a háttérben az oroszlányi hőerőmű ipari monstruma terpeszkedett, és a hangulat kezdett olyanná válni, mint egy igazán nyomasztó szovjet posztapokaliptikus sci-fiben.

Miközben a hely maga is az erőműnek köszönheti a létrejöttét: a hatvanas években az Által-eret felduzzasztva annak hűtőtavaként szolgált. Ezen funkciója miatt aztán még télen sem fagyott be, a horgászok pedig szinte automatikusan megjelentek a partján. Később aztán elkezdtek a házikók is gombamód kinőni – a vízből. Van, aki Velencéhez, van, aki a Maldív-szigetek kulipintyóihoz hasonlítja őket. Mindkettő nagyon erős túlzás. Az erőmű egyébként egy darabig nem működött, de nemrég újraindult. Most épp nem a környék barnakőszenét égeti el – hogy abból juttasson a közeli Oroszlány és Tatabánya háztartásaiba távfűtést meleg vizet –, hanem biomasszából állítja elő a szükséges hőt. Ettől pedig a Bokodi-tó újra olyan élővízzé alakul, amely nem fagy be hideg időben sem – ez azonban, ha nem vagyunk megrögzött pecások, pusztán csak érdekesség.

Aztán persze, teljesen fogalmatlanul, belefutunk a Blöri Pecatanya – Caffe és Chill Teraszba. Méghozzá úgy, hogy a hely tulajdonosa odakiált nekünk, hogy nyugodtan fáradjunk be a stégre, és nézzünk körül. Dörnyei Béla a Covid után költözött ki a tóra, és működteti becsületkasszás kis helyét. Látva állapotomat – éppen jégemberré alakulok át –, próbál belém diktálni egy kis pálinkát, de vezetek, úgyhogy csak egy teát kérek. A stégről mindjárt szebbek a kilátásaink, a hangulaton pedig nagyot dob Béla két németjuhásza, és bár dögönyözni nem lehet őket, azért egy picit barátkozhatunk velük.

Innen nem messze van az a helyszín, ahonnét fotózni lehet, ahogy a partról a vízbe futnak a stégek, végükön színes házikókkal. Miután az Instagramon mindenki telerakja a képeit különböző szűrőkkel, most nekünk kicsit fura szinte fekete-fehérben látni ezt a csodavilágot. Egy lélek sincs a környéken, akár rá is mehetnénk a széles fapallókra – de mivel mind magánterület, ezt tiszteletben tartjuk.

Ennek a helyszínnek egyetlen színszűrő tesz a legjobbat: úgy hívják, hogy nyár. Mostanra, amikor zöldbe öltözött a táj, és merőlegesen érkeznek a napsugarak a kék égen át, egész más, barátságosabb arcát mutatja a környék. És az élet is újraindult. De ha nem szeretünk horgászni, a mégoly varázslatos Bokodi-­tó jó időben sem tesz ki egy egész (vagy egy fél-) napos programot. Hát akkor hova menjünk még?

Barlangban és vasalt úton

A bombabiztos tipp: Tata. Tatával nem lehet hibázni, ez Magyarország egyik legszebb városa. De Tatát nemrég énekeltük meg a Nők Lapja oldalain, úgyhogy inkább vegyük az irányt Tatabánya felé, ahová Oroszlányon át vezet az út. Bájos pannon táj ez, ahol gyakran előbukkannak embervastagságú alumíniumcsövek, amelyek néha párhuzamosan futnak az úttal, néha a föld alá buknak. Lépten-nyomon látszik, hogy az egykori ipar és a bányászat hogyan alakította a környezetet. Utóbbi azonban mintha kezdene mindenfelé magára találni.

Tatabányában az a legjobb, hogy szintén nem jut elsőre eszünkbe, hogy hétvégén ellátogassunk oda – noha nagyon is érdemes. A város környéke kiváló helyeket kínál kikapcsolódásra. Ezek például jól látszanak az autópályáról is. Igen, a turulról van szó. Ahová akár fel is hajthatunk kocsival, de ha szeretnénk feltornászni a pulzusunkat, akkor érdemes a városban leparkolni, és a kiépített lépcsőkön egyenesen felkaptatni az emlékműhöz. A turul (amely feltehetően a kerecsensólyommal azonosítható) a magyar eredetmondák legendás madara, és noha újkori történelmünkben nem mindig töltött be pozitív szerepet, ezzel most ne foglalkozzunk: a háromszáz méter magas Kő-hegyen a 907-es bánhidai csata emlékére emelték az emlékművet. A lényeg viszont a dél felé nyíló panoráma, amit a tövéből élvezhetünk: a meredek mészkő lépcső alulról nem tűnik valami magasnak, de – ahogy az már lenni szokott – fentről mégiscsak pazar a kilátás, és nagyobbnak tűnik a mélység.

Szerencsére ez a látványosság nem egymagában áll: elbattyoghatunk a néhány száz méterre található Szelim-lyukhoz. Hatalmas, tízméteres sziklakapuja az autópályáról is jól látható, de északról kalandosabb bejutni, mert egy alig másfél méteres hasadékon kell bebújni a barlangba, amely negyvenöt méter hosszú, és a legszélesebb részén eléri a huszonöt métert. Fentről is érkezik fény, mert mennyezete két helyen is beszakadt. Fontos leletekre bukkantak ebben a sziklaüregben, miszerint ősember lakta a barlangot, a feltáráskor a tűzrakó helyét és állati csontokat találtak itt. Mi több, emberi maradványokat is – igaz, hogy azt már a tatárjárás idejéből. A Szelim-lyuk hangulata igazán misztikus, és ha olyankor jövünk, amikor nincs kiemelt turistaidőszak, kiélvezhetjük lenyűgöző atmoszféráját. Ami annyira izgalmas, hogy még hollywoodi fantasyfilmek kulisszája is volt: itt forogtak az Eragon vagy a Vaják című sorozat egyes jelenetei is.

És ha még mindig lenne bennünk kíváncsiság, elsétálhatunk a szintén közeli Ranzinger Vince-­kilátóhoz, ami egy izgalmas, indusztriális vastorony: innen indult le a tárnába a „kas”, ami a bányászokat engedte le. 1978-ban azonban sújtólégrobbanás következett be, ami huszonhat bányász életét követelte. Az aknatorony az ő emléküket őrzi. Minderről a Gerecse Kapuja látogatóközpontban is olvashatunk. És itt kölcsönözhetünk via ferrata  (szó szerint „vasalt út”; olyan hegyi út, amelyen létrák, lépcsők, hidak, drótkötelek segítik az előrehaladást) eszközöket is. Ha kellően bátrak vagyunk, és van gyakorlatunk, a sziklába előre kiépített kampókon-sodronyokon úgy gyakorolhatunk nyaktörő túrázást, hogy hajunk szála sem görbül, és ha az idegeink engedik, megcsodálhatjuk a valóban lélegzetelállító panorámát.

Példaértékű felújítás után pompázik a remeteség

A régi kolostor megújult refektóriuma (étkezője) Majkon

Kamalduli remeteség

Ne csak átautózzunk Oroszlányon, de térjünk ott le Majkpusztához, a Kamalduli Remeteséghez! A Vértes erdeinek ölelésében bújik meg ez a különleges, időtlen hely: a 18. században, Esterházy József támogatásával telepedtek meg itt a kamalduli szerzetesek – egy ritka, szigorú életformát követő rend tagjai, akik némasági fogadalmat tettek. Mindegyikük külön kis házikóban élt, saját kerttel, konyhával. A közösség csak vasárnaponként gyűlt össze közös imára. Ma a tizenhét barokk cellaház szépen felújított formában látogatható. A cellákban kiállítások mesélnek a remeték mindennapjairól – egy olyan világról, ahol a csend volt az úr. Nem messze a celláktól áll az elegáns, barokk stílusú Esterházy-kastély, amely a család vidéki rezidenciájaként szolgált. A főúri életmód és a szerzetesi egyszerűség ilyen közelségben ritka egyensúlyt teremt. A kastély az utóbbi években újraéledt: kulturális rendezvények, időszaki tárlatok és filmforgatások helyszíne. A környezetet sétautak, tó és parkerdő teszi még idillibbé.

Fotó: Getty Images, nof.hu