Reggel hat óra. Holnap hajnalban indulás. Egy hosszú utazásra. Megőrülök! Semmi baj, készen leszek, végül is van egy teljes napom! Úgy csinálom, hogy este tízre ágyban legyek, reggel fél ötkor ébresztő, még szerencse, hogy rendbe tette Órás Évi Győrben az öreg vekkert, ébreszt hűségesen. Ez legalább megnyugtat. Ahová megyünk, ott tíz fok hideg van, mondják, jó, viszek meleg ruhát, valami könnyebbet is persze, két cipőt, egy a lábamon, az a harmadik. Dzseki, fehérnemű, harisnya, zokni – mindig alulról szoktam felfelé építkezni… De most minden összekuszálódott… Hú, de utálok csomagolni! Ráadásul hosszabb időre. Piperetáska… ah! Mindig vágytam egy olyan igazira, amivel a sógornőm érkezett a francia Elzászból… Kis formás bőröndöcske, tükörrel, nagyítóval, mindenféle kencékkel, púderrel, pirosítóval, rúzsokkal. Jó, az én kis cipzárosomba is elfér minden, a szemceruza a fő, azzal jól boldogulok. Ide teszem a két gyűrűt, kisollót, vattakorongot… Semmi gond, megleszek, még van bőven idő! Hú, akkor még elszaladok a piacra, ígértem barátnémnak némi finomságot, az csak fél óra. Fél óra, míg odaérek, fél óra vissza… Semmi baj, készen leszek. Délre itthon vagyok.

Csak azzal nem számoltam, hogy tripla sorompót kapok, hogy elfelejtem magammal vinni a lakáskulcsot, amit át kell adnom. S amikor nagy késéssel visszakanyarodom a kulcsért, beállok kis kocsimmal a szomszéd kerítése elé, ahol végig csatornarácsok vannak, akkor mi történik? Mi is történhet, amikor az embernek ki van számítva az ideje? Na mi? Hát persze hogy a kezéből kiesik a slusszkulcs, és a csatornarácson át a mélybe hull. Látom, hogy hol van. Riasztom a szomszédot, jön is, már térdel a rácson, s kimondja, valami kampó kéne, vagy drót, amiből hajlítana valamit, hogy beakadjon a slusszkulcs karikájába. Drót nincs, fogó nincs, de van egy bot. Okoska botocska… És a drága segítő szomszéd óvatos mozdulattal a botocska végén már emeli is ki a kulcsomat. Megölelem, s padlógázzal húzok el barátném lakásáig. Semmi baj, megleszek, még alig múlt dél…