Kedves Dorka, tavaly ősszel lettem nyugdíjas, és akkor ment óvodába a három közül a legkisebb unokám. Amikor csak tudtam, mindig segítettem az unokák körül korábban is, bölcsődébe egyik sem járt. Most viszont, hogy igazán ráérek, csak heti egyszer mehetek értük, és egy délutánt lehetek velük. Jeleztem többször a lányoméknak, hogy használjanak, de valamiért nem akarnak, és megmondom őszintén, rosszulesik, hogy csak ennyire kellek. Mit tehetnék, hogy többet segíthessek?

Mennyi változás! A nyugdíjba vonulás és a párhuzamosan történő, családi élethelyzetben és egyúttal dinamikában bekövetkező elmozdulások önmagukban is stresszhelyzetek. Még ha várva vártak és sok örömmel is telítettek, nehéz érzelmek keverékét hozhatják – szomorúságot, frusztrációt, elveszettséget, elhagyatottságot, üresség érzését. 

Az ilyen és hasonló élethelyzetekben gyászolunk. Nem egy személyt, hanem szerepet. Ráadásul a levélíró esetében nem is egyet! A korábbi, dolgozó ént, egy életszakaszt, az aktív éveket, illetve az elképzelt, a családról mindennap gondoskodó nagyszülői szerepet. Ha volt bennünk egy várakozás, az gyakran elvárás is egyúttal, ami, ha nincs kielégítve, csalódottságot, dühöt hozhat. 

Segíthet, ha megnevezzük, ami fáj vagy zavar minket, ehhez eszköz, ha kérdezzük magunkat: Pontosan mi hiányzik a legjobban? Az unokákkal töltött idő? A hasznosság érzése? A napi struktúra? Segíthet, ha olvasunk a bennünk zajló érzésekről, az öregedésről, az átmenetről, a szakaszlezárásokról, a nagyszülőségről. Előrevihet, ha beszélgetünk sorstársakkal, ők miket éltek meg.

Segít, ha arra is fókuszálunk, hogy mink van még a családunkon kívül. Fontos, hogy más ingerek, örömforrások is legyenek az életünkben, máskülönben könnyen függés alakulhat ki – ha csak egy ilyen van, és az épp nem hozzáférhető, szomjazni fogunk…