Először is hadd gratuláljak a Nemzet Művésze címhez, Dóra. Egy Kossuth- és Liszt-díjas táncművésznek, a Halhatatlanok Társulata örökös tagjának mit jelent ez az elismerés?
Dóra: A Nemzet Művésze cím a legrangosabb elismerés, amiben valaha részesültem. Nagyon vágytam rá, hiszen ez a díj nem pusztán a személyemnek szól, a szakmám is ragyogóbbá válik általa. Hisz nem sok táncművész dicsekedhet vele.
A fiad ott volt a díjátadón?
Iván: Nem, mert anyuka nem hívott meg.
Dóra: Mert azt mondtad, nem érsz rá.
Iván (nevet): Csak viccelődünk. Ott voltam, persze.
De nem anyuka hívott meg, mert ő csak egy kísérőt vihetett magával, és az a nevelőapám volt (Lovas Pál Liszt-díjas, kiváló táncművész – a szerk.), de mondhattam volna azt is, hogy apám, hiszen féléves korom óta ő nevelt. Engem a szervezők hívtak meg, meglepetésnek szántak.
Májusban a Nemzeti Táncszínház szervez Dóra tiszteletére egy gyönyörű előadást, Egy áttáncolt élet címmel.
A Pécsi Balett táncosai adják elő, és úgy tudom, ő maga is fellép.
Dóra: Hogyne. Hét jelenetben táncoljuk el az életemet, köztük én is a férjemmel, és elszavalom néhány saját versemet is. Most minden erőmmel erre készülök. A hangulat megteremtéséhez pedig Iván nekem írt dala és a lányom, Lovas Anna festményei is hozzájárulnak majd. Iszonyú nehéz egy ilyen sokrétű előadást összerakni! Minden hangsúlynak a helyén kell lennie, szerencsére Vincze Balázs rendező-koreográfus nagyon ért ehhez.
Elképesztő, hogy ennyi idősen még mindig színpadon vagy! Nem fog rajtad az idő.
Dóra: Köszönöm. A tánc valóban a fiatalok műfaja, nagyjából huszonöt évig lehet csinálni, addigra elfárad az ember. Én tizenhét évesen végeztem a Balettintézetben, amikor is az egész évfolyamomat levezényelték Pécsre, és megalakítottuk a Pécsi Balettet. Onnan mentem nyugdíjba negyvenkét évesen. Utána még vissza-visszajártam előadásokra meg tréningezni, és időnként még ma is hívnak, sajnos azonban másfél éve súlyos térdsérülést szenvedtem, úgyhogy már nem tudok olyan könnyedén repkedni a színpadon.
Iván: Ugyan, csak három bemutatója volt tavaly!
Dóra: Igen, de azok jórészt prózai szerepek, még jelenleg is fut három a Pécsi Nemzeti Színházban. Nem tudom megunni a színpadot. És úgy gondolom, hogy aki kiáll a közönség elé, annak vigyáznia kell a formájára, hiszen ő ott valamit képvisel.
Iván: Anyuka borzasztóan fegyelmezett. Vigyáz a táplálkozásra, a mozgásra, mindenre. A legtöbb táncos, élsportoló, amikor abbahagyja, többé nem figyel magára. Annyi kalóriát visz be, amennyit addig, de feleannyit sem mozog. Magyarul elkezdi élvezni az életet. Anyuka nem ilyen, ő aszkéta.
Te is az vagy?
Iván: Dehogy! Szerencsére engem nem kritizáltak folyton a szüleim, mint őt gyerekkorában, nem elégedetlenkedtek velem, neki onnan ered a perfekcionizmusa. Bár időnként én is borzasztóan tudom sanyargatni magam. De mellette rengeteget sportolok, most például mindjárt megyek futni. Gyerekkoromban szinte minden műfajt kipróbáltam, küzdősportokkal kezdtem, majd kosárlabdázóként leigazoltak, de úsztam, bicikliztem, fociztam, teniszeztem is. Érdekes, hogy hosszú ideig egyiknél sem maradtam meg. Közel volt hozzánk a suli, ha csak tehettem, lent lógtam a sportpályán a haverokkal, vagy ha éppen nem volt ott senki, magamban ütögettem.
Dóra az édesanyja álmát váltotta valóra. Belőled nem akart véletlenül táncost nevelni?
Iván: Nem, azt mondta, én nem erre vagyok predesztinálva. Nem kiszúrni akart velem, csak megmenteni a későbbi csalódásoktól. Hálás vagyok érte. De a kisebbik fiam esetében azonnal rávágta, hogy táncosnak született. Én azt sem bánom, hogy az élsporttal nem vették el örökre a kedvem a mozgástól. Rengeteg ilyet látok, fiatalon annyira széthajtják magukat, hogy később felkelni sem bírnak.
Dóra: A táncnak komoly fizikai feltételei vannak. Értem ezalatt a szalagok rugalmasságát, a csípő kifordíthatóságát, a végtagok arányát, és még egy csomó mindent. Ha bármelyik hibádzik, megsérül a test. Bár ma már nem ilyen szigorúak a szabályok, mert betörtek a modern táncok, és az maga a lázadás. Míg a balett könnyedségre, folyton a magasba törekszik, a modern táncok a földközeliséget hangsúlyozzák. Organikusabb, az emberi mozgást utánzó elemeket használnak.
Csodálatos teljesítmény, hogy be mertél vállalni a táncoslét mellett két gyereket!
Dóra: Igen, de ne tudd meg, milyen nehéz volt pár hónap alatt visszanyernem az alakomat! Iszonyú sokat kínlódtam, márpedig akkoriban még nem volt gyes, három hónap után vissza kellett állni a munkába. Gyerekkorom óta vágytam gyerekre, csak sajnos nem igazán tudtam anya lenni a táncos időbeosztás mellett. És ez rengeteg tépelődést, fájdalmat okozott. A táncos két részletben, tíztől kettőig és hattól este tízig próbál, ráadásul a párom is ebben a szakmában dolgozott, nem mondhattam, hogy Pali, vigyázz a gyerekekre, nekem előadásom lesz! Meg kellett szervezni, hogy hol a nagymama, hol mások felügyeljenek Ivánkára.
Te teszel ezért utólag szemrehányást édesanyádnak, Iván?
Iván: Én nem éltem ezt meg ilyen drámaian. Hozzászoktam, hogy mások vigyáznak rám. Például egy ismerős család, Pécs külvárosában éltek, volt kertjük meg állataik, és egy velem egykorú fiuk. Remekül eljátszottunk, egész nap fára másztunk, és ott volt a disznóvágás… Később pedig már egyedül is elvoltam.
Nézted gyerekként édesanyád előadásait?
Iván: Gyakran bevitt magával, gyakorlatilag a színházban nőttem fel. Tetszett a nagy varázslat, ott fertőződtem meg.
Mikor fogalmaztad meg, hogy színész leszel?
Dóra: Már tizenhét évesen folyton szavalt az iskolai ünnepségeken…
Iván: Anyuka, már hatévesen kijelentettem, amikor a Hamletet láttuk, nem emlékszel? Azt hitted, zseni leszek. Ivánka zseni lesz, mert megtanult a nagymonológból nem tudom, mennyit. Mióta az eszemet tudom, színész akartam lenni. De nagyon szégyenlős gyerek voltam, befelé forduló, szerintem akkoriban senki nem adott volna egy lyukas garast sem azért, hogy engem fölvesznek a színművészetire. Ehhez képest elsőre sikerült.
Dóra, jelenleg három prózai előadásban is fellépsz a Pécsi Nemzeti Színházban. Itt értek össze a fiaddal. Meglepett, milyen gyönyörűen beszélsz.
Dóra: Tudod, ez úgy volt, hogy amikor Pécsre kerültünk, kezdetben mindenféle apró szerepeket kaptunk a színházban, időnként táncolni kellett, de előfordult, hogy meg is kellett szólalnunk. A kommunikációs készségemet azonban inkább a tanítás csiszolta. A nyolcvanas évek elejétől 2013-ig táncot oktattam a pécsi művészeti szakközépiskola táncművészet tagozatán, és gyakran a zenét túlharsogva kellett eljuttatnom az instrukcióimat a növendékekhez. Ehhez iszonyúan fókuszáltnak kellett lenni, de főleg érthetően beszélni. Most, hogy visszahívtak a színházba, inkább a mozdulataimra kell ügyelnem, hogy ne bújjon ki belőlem folyton a táncos.