Egér és delfin

A víz mindig a természetes közegem volt, jól éreztem magam az uszodában. Édesapám is úszó volt, és amikor úszni tanultam, a legjobb emberhez, Kiss Miklóshoz vitt el. Négy-öt éves lehettem, emlékszem, hogy a mellettem lévő medencében Egerszegi Krisztináék edzettek. Az edző egy kukát ütögetett bottal, és nekik addig ki kellett delfinezniük a vízből. Éreztem, hogy komoly munka zajlik, és ez nagy hatással volt rám.

Az áttörés éve

2002-ben, elsőéves ifistaként sikerült először négyszáz méteren olyan időeredményt úsznom, ami már egész jónak tűnt. Addig inkább csak amolyan ígéretnek számítottam, daráltam a kemény edzéseket, de semmi kiugrót nem produkáltam. Mindig bíztam abban, hogy majd a következő versenyen jól szerepelek, ám soha nem sikerült elérnem azt, amit elterveztem. Az ifi országos bajnokság volt az első, amire büszke lehettem, mert végre sikerült megvillantanom valamit. Akkor éreztem először, hogy jó úton járok, és meglett a hatása az edzéseknek.

A fantasztikum igazsága

Imádtam olvasni. Az élményt, ami máig megmaradt, A kis herceg című könyv adta, még az általános iskola elején. Kedves, tanító jellegű írás, ami nagy hatást gyakorol az emberre úgy, hogy nem túl bonyolult igazságokat próbál kimondani. Tetszett, hogy a történet egy kicsit sci-fi is, hiszen egy másik bolygón élő emberről szól, és ezt a fajta formátumot, a fantasztikumot filmekben, könyvekben azóta is szeretem. Rég vettem elő a kötetet, de azért még mindig beugrik belőle egy-két gondolat. Lehet, hogy újra el kellene olvasnom.