A kilencéves Kriszta jókedvűen baktatott haza az iskolából. 1984. március 5-e volt, egy teljesen átlagos hétfői nap. A kislány ugyanazon az útvonalon haladt, mint minden tanítási napon, amióta öccse születése után nem sokkal, 1980-ban Budapestre költöztek a napfényes Kubából. Akkor még nem sejtette, hogy az lesz az utolsó szokványos hazaútja, és öt éven át nem láthatja majd imádott édesapját.

A gazdasági helyzet, a jegyrendszer szigorítása és Fidel Castro rendszerének egyre fojtogatóbb légköre megviselte a családot, és amikor Kriszta öccséről kisbaba korában kiderült, hogy súlyos cölikáliája van, a szülők végül úgy döntöttek, hogy elég volt, 10 év Havanna után Judit, az édesanya szülővárosában telepednek le. Budapesten, ahol megismerkedtek a 60-as évek elején: a kubai egyetemista és az akkor még végzős gimnazista lány. Carlos az alma materében, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen tanított szakmai spanyolt, az eredetileg gyógypedagógus végzettségű Judit pedig (aki, amikor Kubában éltek, a Vakok- és gyengénlátók Intézetében volt igazgatóhelyettes), hazatérve egy spanyol nyelvű lap, az Hungría munkatársa lett.

Nagy szeretetben éltek a Visegrádi utcai lakásban, ahová Kriszta azon a márciusi napon hazafelé tartott. Még a lift is a jól ismert nyöszörgéssel vánszorgott fel a negyedikre. Ahogyan azonban kitárta a bejárati ajtót, azzal az egész világ kifordult a négy sarkából. A lakásban a megszokottnál többen voltak – a rokonok és a család legjobb barátainak máskor megnyugtató duruzsolása helyett most elviselhetetlen feszültség töltötte be a teret. Azonnal tudta, hogy baj van. Majd édesanyja kimondta az elkövetkező éveiket megpecsételő mondatot: „Apának vissza kellett mennie dolgozni Kubába.”

Kriszta értetlenül nézett az anyjára, majd a nagymamára. Ma már úgy gondolja, ő sem tudott volna mást mondani az édesanyja helyében. Akkor biztos volt benne, hogy az apja valójában meghalt, csak nem merik neki megmondani. Hiszen mégis hogyan menne el a papa egy olyan messzi helyre, mint Kuba, anélkül, hogy elbúcsúzna tőle? Hogy utazna el úgy, hogy ottfelejti Danit az óvodában? Más megoldás nem lehetséges, csakis, hogy meghalt, gondolta a kilencévesek minden öntudatával.

Kuba nem enged

Akkor még nem tudta, hogy 1984 márciusában több lehetséges opció is volt. Nem tudta, hogy amíg ő az iskolában, Dani pedig az óvodában volt, édesapja és édesanyja reménykedve lépett be a KEOKH-ba (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság), ahová behívatták őket. Hogy aztán az emberarcú szocializmus megmutassa nekik, mennyit is számít neki az ember, legyen kubai vagy éppen magyar. A remény oka egyébként az volt, hogy úgy tűnt, végre engedélyezik az apa tartós budapesti tartózkodását, és nem kell évente megújítani az engedélyét.

Ezzel véget értek volna az interjúk, amelyeken azt firtatják a követségen, hogy mégis miért nem felel meg a kubai közgazdásznak a hazája, miért jött Magyarországra magyar feleségével és két gyerekével. (Az olyan emberek, mint Carlos – képzett értelmiségiek, akik külföldre mentek, ott családot alapítottak, és nem kívántak visszatérni – gyanúsnak számítottak a kubai rezsim számára.)

Azt gondolták, talán végre azt sem kell bizonygatni többet, hogy kisebbik gyerekük beteg, Kubában pedig nagyon nehezen vagy éppen sehogy sem tudtak számára olyan élelmiszereket szerezni, amiket kockázat nélkül ehetett. Ahogyan azt sem, hogy igenis szükség van a férfira az egyetemen, feleségére pedig a spanyol nyelvű lapnál.

Judit és Carlos a kubai és a magyar esküvői tanúikkal 1968 tavaszán (Fotó: a de la Torre család tulajdona)

Búcsú helyett nyugtató injekció

A KEOKH porszagú folyosóján végül kinyílt egy ajtó. Két külön szobába hívták be őket. Juditot egy szenvtelen mondat („A férje ügyének további menetét a kubai állam eljárása szerint az ő személyes jelenlétében, otthon kell lefolytatni”), illetve egy előre bekészített nyugtató injekció várt. Ezután az elvtársak gyűrűjében kaptak egy fél percet elbúcsúzni, majd Carlost egyenesen a repülőtérre vitték, Juditot pedig – miután a nyugtató hatására kicsit lehiggadt – gáláns módon hazafuvarozták.

Hogy mit érezhet ilyenkor egy anya, egy, a harmincas éveiben járó, szerelmes nő, az a kívülállók számára elképzelhetetlen. És mint a sorsfordító traumákat általában, verbalizálni is igen nehéz. Az 1984 márciusában történteket Kriszta az édesanyja leginkább szűkszavú elbeszéléseiből ismeri, ő az egyetlen forrás, amelyen keresztül elkezdte felfejteni, és ezzel együtt feldolgozni a családjukat ért tragédiát.

Carlos ugyanis soha nem beszélt arról, hogy mi történt akkor a szobában.

Sem a Kubába vezető útról, sem a börtönben töltött hetekről, vagy arról, hogy hogyan volt kénytelen boldogulni Havannában, miután kiengedték, és világossá tették számára, hogy nem vállalhat munkát. (A jótanács az volt, hogy forduljon a szüleihez, akiket egyébként „elfelejtettek” értesíteni arról, hogy fiuk egy havannai börtönbe került.)

Az apa annyit árult csak el, hogy a börtönben töltött hetek alatt a legváratlanabb időpontokban ébresztették fel, és vitték kihallgatásra. És hogy mindig annyit mondott ilyenkor, hogy ő csak a gyerekeivel szeretne lenni.

Látjuk-e még egymást valaha?

Közben Magyarországon a kezdeti bénultság után Judit szinte automata üzemmódba kapcsolt. Napokig nem tudta, hogy él-e egyáltalán a férfi, akibe 17 éves korában beleszeretett, és akivel akkor már 20 éve voltak együtt jóban-rosszban, Havannában és Újlipótvárosban. Az idő megdermedt, az élet azonban ment tovább. Nem tudta, hazatérhet-e valaha a férje, és ha igen, mikor. Semmit sem tudtak.

Egy dolog volt biztos Judit számára:

a gyerekei, Kriszta és Dani, akiket el kellett tartania, akik miatt nem temethette el magát az önsajnálatban. Édesanyja, Magda nagyi, aki ekkorra már igen sok mindent megtapasztalt a történelem borzalmaiból, magától értetődően ott termett, és amíg a lánya reggeltől estig az anyagi biztonság megteremtéséért dolgozott, ő családfőként funckionált, és adott meg minden odafigyelést és szeretetet a két gyereknek. Kriszta szerint testvérével ma nem lennének azok az emberek, akik, ha nincs a nagyi áldozatkészsége. Illetve, ha nincs Judit testvérként szeretett unokatestvére a férjével, és az a különleges, négy családból álló, több generációs baráti társaság, akik mindig mellettük álltak a bizonytalanságban.

1. kép: Magda nagyival 1979-ben 2. Kriszta cserfes kislányból szomorú szemű nagylánnyá cseperedett 3. kép 1989: Carlos hazatérése után 4. kép: A 2005-ben készült fotón Kriszta már állapotos volt Judit és Carlos első unokájával

Carlos akkor még Havannában élő (később Floridába emigrált) fivérétől jöt a hír néhány hét múlva: férjét kiengedték a börtönből, aminek 39-es cellájába éppen a 39. születésnapján került. A bűne, mint később megtudta, az volt, hogy hűtlenné vált a forradalomhoz, csalódást okozott az országának és a kubai népnek (na és persze a vezetőségnek) azzal, hogy máshol akart letelepedni. Az sem számított, hogy új othona egy baráti, szocialista ország volt, felesége hazája.

Telt-múlt az idő, a Kubában élő diplomata és MTI tudósítóként dolgozó jóbarátok közbenjárásával levelet is válthattak, illetve olykor telefonon is beszélhettek. Judit a meglévő munkája mellé két másikat is vállalt: magyarul tanította a Taurus gumigyár és az újpesti cérnagyár kubai munkásnőit. Férje ügyében sem volt egy perc nyugodalma sem: latba vetette minden ismeretségét, amelyet munkája vagy kubai kinttartózkodásuk során szerzett, fáradhatatlanul kopogtatott még a Központi Bizottságnál is, hátha elér valamit férje ügyében. Mindhiába.

Az, hogy a család az apa után utazzon Kubába, elképzelhetetlen volt. Közben otthon Magda nagyi tartotta a frontot a gyerekekkel, akik szépen lassan megszokták, hogy az imádott papa már csak egy hang a recsegő telefonvonal végén, amelyet fura kattogások tarkítanak. Vagy néhány sor egy levélben, amelyet az említett barátok juttattak el nekik – hiszen postán feladott leveleik soha nem érkeztek meg a címzetthez.

Egy váratlan üzenet, majd a várt viszontlátás

A hetekből hónapok, azokból pedig évek lettek. Judit már kezdte feladni a reményt, hogy egyhamar véget ér ez a rémálom. Kapott olyan tippet is, hogy váljon el, akkor talán lehet, hogy hamarabb megoldódik az ügyük. De ez fel sem merült: Judit egyedül volt ugyan, de semmiképpen sem volt egyedülálló. Ugyanannyira szerette férjét, mint 17 évesen, és ugyanúgy élt benne a viszontlátás reménye, mint az első hetekben. Így maradt a három műszak, a magazinos munka után irány a Taurus, majd a cérnagyár.

Öt évvel Carlos távozása után Judit egy másfajta levelet kapott Kubából: ebben azt tudatták vele, hogy a férfi most már Magyarországra utazhat, már amennyiben felesége megveszi neki a repülőjegyet. Majd még egy meglepő dolog történt: Szűrös Mátyás, akkor még az országgyűlés elnökként személyesen kért bocsánatot az asszonytól, és (még annak távollétében) felajánlotta a magyar állampolgárságot Carlos számára.

Az apa végül 1989. május 29-én érkezett meg Budapestre.

Ferihegyen hatalmas csinnadrattával várta a család és a barátok, hihetetlen nagy volt a boldogság – az akkor 14 éves Kriszta azonban mégis ambivalens érzésekkel küzdött. Hiszen ez az ember, aki most újra belép a családba, és felrúgja a nagymamával kiegészült, olajozottan működő családi dinamikát, szinte teljesen idegen volt számára. És most mégis bele fog szólni az életükbe.

Kriszta és Dani rendkívüli módon összetartó testvérek (Fotók: a de la Torre család tulajdona)

Hetek teltek el, mire elkezdték felfogni, hogy ez tényleg megtörtént, hogy tényleg otthon vannak együtt, négyen – lassan pedig a régi harmónia is visszaállt. De nem csak a család és a barátok várták vissza Carlost. A Közgazdasági Egyetemen szinte érintetlenül hagyták az íróasztalát, rajta a félbehagyott doktori disszertációval, amit elhurcolása előtt kezdett írni. Végre ezt is befejezhette. 

Elmesélni, amit nem lehet

Ma, ötvenévesen Kriszta küldetésként fogalmazta meg magának, hogy ha újraírni ugyan nem is tudja a múltat, de elmesélni igen, hiszen ha ő nem teszi meg, akkor nem fogja senki. Egy sárga fedelű füzetbe gyűjti össze mindazt, amit tudni lehet – vagy tudni érdemes – arról a bő öt esztendőről, amely családja életének legsötétebb időszaka volt.

1. kép: Carlos és Judit Krisztával 2019 környékén, 2. kép: 2016-ban Judit 70. születésnapi buliján 3. Judit és Carlos 76 és 77 évesen

Azokról az évekről, amelyekről otthon soha nem beszéltek igazán. Mert nem tudtak. Azzal, hogy elmeséli minél több embernek, tisztelegni szeretne szülei előtt is – azok előtt, akik végigélték, de sosem tudták elmondani. A füzetben az információk mellett egyelőre egyre több a kérdés is, de már formálódó bizonyítéka annak, hogy ami velük történt, megtörtént – és többé nem lehet elhallgatni.

Mert bár két ország, két rezsim – egy kommunista diktatúra és egy emberarcúnak hazudott kelet-európai szocializmus – is megpróbálta szétszakítani őket, semmi sem tudta végleg eltépni azt a köteléket, ami Juditot és Carlost összekötötte. Hatvankét éve vannak együtt, jóban és rosszban – Havannában és Budapesten, szabadságban és fogságban, elhallgatásban és kimondásban. Az ő szerelmüket és családjuk összetartását nem tudta eltörölni semmilyen hatalom.

Kiemelt kép: Judit és Carlos az esküvőjükön, 1968 tavaszán, a fotó a de la Torre család tulajdona